2023. augusztus 8., kedd

Könyvkritika: Rick Riordan - A Kane Krónikák

A könyv címe: A Kane Krónikák (Vörös Piramis, Tűztrónus, A Kígyó Árnyéka) Iró: Rick Riordan Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó

Meg akartam mártózni az egyiptomi mitológiában, aztán beleestem a Duatba, és nem tudok úszni!


Nagy Rick Riordan rajongóként a Percy Jackson sorozatok után örültem, hogy más mitológiába is betekintést nyerhetek, mert nem igazán ismerek nagyon sok egyiptomi mitológiáról szóló médiát. 

Az Egyiptom Isteneit láttam (de arról nem beszélünk), és a Hold Lovagot, ami tetszett, és ott jó néhány olyan egyiptomi isten is megjelent, amelyek a könyvekben is.


A sorozat két testvérről szól, akik az anyjuk halála után külön nevelkedtek, majd egy, az apjuk által félresikerült kísérlet után, amivel vissza szerette volna hozni az anyjukat a halálból, össze kell fogniuk, hogy megmentsék a világot a káosz megtestesítőjétől, Apóphisztól.



A könyv úgy íródott, mintha a testvérek egy felvételről számolnának be, és helyenként beszólnak egymásnak, ami ugyanúgy része a szövegnek, és sokat ad hozzá az egészhez.


Furcsa volt “ismeretlen terepen” járni, mivel az egyiptomi mitológiát nem ismerem annyira, mint a görög, vagy római társait.

Míg a római mitológia egy rebootolt változata a görögnek, az egyiptomi egy teljesen más világ, teljesen más istenekkel.

Persze a nagyobb isteneket ismertem, mint például Rá, Anubisz, Hórusz, Ozirisz, Széth, Izisz, stb. A kisebb isteneket sem tartott sokáig megjegyezni, főleg úgy, hogy a harmadik könyv előtt láttam a Hold Lovagot, és ott, mint említettem, megjelenik néhány kisebbnek vélt isten is, mint pl. Honszu, vagy Taweret.

De ez most nem egy egyiptomi mitológiát kibeszélő bejegyzés.

A Kane Krónikákról fogok beszélni!



Szóval, Carter és Sadie Kane.

14 és 15 éves gyerekekről van szó, akik mágusok (de ne Harry Potterre gondoljunk), és mint Riordan többi könyvében is, ők is kapcsolatban állnak az istenekkel. 

Eltérően a Percy Jackson sorozattól, itt nem az egyiptomi istenek gyerekei, inkább az istenek erejével rendelkeznek, és ha szükséges, akkor az istenek át tudják venni az irányítást a testük felett is. Lényegében az egyiptomi istenek avatárjai lesznek.

Carter Hórusz Szeme, Sadie pedig Izisz Szeme, de több karakter is van, akik más istenek avatárjai.

A Kane testvérek többször is olyan döntést kell, hogy meghozzanak, hogy átengedik-e az uralmat a testük felett az isteneknek, így könnyebben előrehaladva a világ megmentése küldetésben, vagy maguk próbálják megoldani a problémákat.

Ez volt az egyik dolog, ami tetszett, mert bármennyire is nehéz volt, kitartottak amellett, hogy önállóan csinálják végig, így erősödve, tanulva.

Riordantól megszokott módon, amikor azt gondolnánk, hogy kezdenek jól alakulni a dolgok, biztosan akkor dobja majd a karaktereket démonok közé. Ebben az esetben szó szerint.

De, mint az összes többi könyvben, sikerül felülkerekedniük a gonoszon, és megmentik a világot. Persze ezt nem olyan könnyen, hiszen itt magát a Káoszt kell legyőzniük.


Ami a karaktereket illeti, majdnem mindenki kedvelhető volt.

Bár a testvérek közül nekem Carter volt a szimpatikusabb. Ő megfontolt volt, racionális, miközben Sadie pontosan az ellentéte volt. Ami viszont nagyon tetszett, az az volt, ahogyan a két testvér közötti kapcsolat meg volt írva, mert szerintem még nem olvastam olyan könyvet, ahol ennyire eltalálták volna, hogy milyen is az, ha az embernek van egy testvére.



Volt benne két szerelmi szál is, és hát… Az egyiken nagyon meglepődtem.

Először is ott van Carter és Zia. 

Hát, szegény Carter. Mire beleszeretett a lányba, kiderült, hogy a lány valójában egy köcsög. De nem olyan értelemben. Egy agyagból készült shabti (és nem, nem ezen lepődtem meg), ami annyit jelent, hogy a valódi Zia tudata volt bezárva egy megelevenedett szoborba. Amikor ez a szobor megsemmisült, Carter elhatározta, hogy megkeresi a valódi Ziat, azonban amikor megtalálta, a lány nem emlékezett semmire, így Carternek újra kellett kezdenie az egész kapcsolat felépítését.

Aztán ott van Sadie és Walt. És Sadie és Anubisz.

Igen, Anubisz, a sakálfejű, a halál istene. Az az Anubisz.

Na meg Walt. Aki a fáraókhoz fűző rokoni szála miatt halálra van ítélve.

Látjátok az összefüggést?

Na, szóval. Anubisz, mint isten, nem járkálhat csak úgy a halandók között, de bejön neki Sadie. Ami jó, mert Ő is tetszik Sadienek. Walt pedig az átok miatt minél többet használja a varázserejét, annál gyorsabban hal meg. Ami baj, mert bejön neki Sadie, és Ő is Sadienek.

Azt hittem úgy oldja majd meg Rick bácsi, hogy Walt meghal, aztán Anubisz kerül a középpontba, de nem!

Összegyúrta a két karaktert, hogy Sadienek egyikről se kelljen lemondania. 

Ilyet sem láttam még!

De viccet félretéve, mindkét szerelmi szál jól meg volt írva, és nem vett el sokat a történetből.


Összességében élveztem a sorozatot, és tudom, hogy van még néhány rövid történet, ahol a Kane Krónikák szereplői találkoznak Percy Jacksonnal, szóval azokat is el fogom olvasni.

Érdekel, hogy a görög és egyiptomi mitológia milyen módon tud keveredni.



Ha érdekel az egyiptomi mitológia, esetleg csak ismerkednél vele, miközben egy jó kis történetet olvasol, akkor ezeket a könyveket melegen ajánlom. 


2023. augusztus 5., szombat

Könyvkritika: Madeline Miller - Akhilleusz Dala

A könyv címe: Akhilleusz Dala (The Song of Achilles)
Iró: Madeline Miller
Kiadó: General Press Kiadó
Értékelés: 3,5 / 5 ✨

Achilles nem egy utálatos, gőgös, büszke Görög?! Ja, várj, de!


Még mielőtt belekezdenék a kritikába, csak szólni szeretnék, hogy a neveket angolul fogom írni, mert én akkora sznob vagyok, hogy bár magyarul van meg a könyv, én akkor is angolul olvastam.


Na, szóval! Nagy Görög mitológia élvezőként nagyon örültem, amikor megszereztem ezt a könyvet. Aztán a feledés homályába merült, mert nagyjából egy évig csücsült a polcomon, mielőtt ismét a kezembe vettem volna.

Aztán eltelt még egy év mire befejeztem az olvasást.

És most itt vagyunk!


Eléggé vegyes érzelmekkel csuktam be a könyvet.


Egyrészt ott az írás, ami igazán gyönyörű volt. A szavak, a mondatok nagyon szépen írták le a történéseket, és így sokkal könnyebb volt elveszni a karakterek világában.

Aztán ugye ott vannak a karakterek. Achilles és Patroclus. A két legjobb barát, vagy talán valamivel több?

Ez a könyv az Iliád egy feldolgozása, Petroclus szemszögéből, és hát amennyire ismerem az Iliádot, ott sem volt igazán titok, hogy Achilles és Patroclus nem csak cimborák voltak.

De attól, hogy a könyvben a két fő karakter egy LMBTQ kapcsolatban vannak, nem ez a könyv fő mozgató eleme. 

A könyv elején megismerkedünk a két fiúval, majd végigkövetjük őket egészen a Trójai háborúig, ahol, remélem nem lövöm le a poént, mindkettőjüket eléri a végzet.

Ami nagyon tetszett a könyvben, az az, ahogyan Achilles elénk van tárva. Nem rögtön arrogáns, és büszke. Legalábbis nem annyira, hogy az olvasó ne tudja megszeretni.

A történet előrehaladtával láthatjuk, hogy miért is válik azzá, akit nagyjából mindenki ismer. Akit mindenki utál.

És ugye a történet. Na, az volt az, ami annyira nem tetszett.

Én a Görög mitológiát azért szeretem, mert fantáziadús, telis-tele különféle lényekkel, Istenekkel, és hasonlókkal. Ez viszont inkább egy történelmi fikció könyvhöz hasonlított, amik nem a kedvenceim.

Az események nagyon lassan történtek, és szerintem ezért is volt az, hogy nagyjából a felénél abba is hagytam. Szeretem, ha egy könyv magába szív, és nem tudom letenni. Ezzel viszont nem így volt. Amikor először kellett megnéznem, hogy a fejezetből mennyi van még hátra, ott tudtam, hogy ez nem jó jel.

De végigolvastam!

És örülök, hogy megtettem, mert a vége az nagyon tetszett.

Amikor kiderül, hogy az egész könyvet Patroclus meséli Achilles anyjának, és az az egy mondat… 

Na, ott dobtam az egészre egy fél csillagot.


Összegzésül, amennyire hype-olták ezt a könyvet, nekem nem érte el az elvárásokat. Viszont meghozta a kedvem, hogy több Görög mitológiáról, vagy csak simán valamilyen mitológiáról olvassak (közben a hátamon érzem a Kane Krónikák szúrós tekintetét. Nyugi, A Kígyó Árnyéka, egyszer téged is befejezlek!)

Ha szereted a Görög mitológiát, és nem zavar, hogy egy kicsit lassabban történnek a dolgok, akkor csak ajánlani tudom ezt a könyvet!


Én pedig megyek, és keresek valami pörgősebbet.


2023. július 23., vasárnap

Nimona vs. Nimona


Nimonával először képregény formájában találkoztam. Igazából webcomic formában, még amikor mindenki a tumblr-ön menőzött. 

Kb. 10 éve futottam először össze vele, mert mindenki erről beszélt, és vicces képekkel volt tele az említett közösségi média, szóval, mint igazi csordatag, ugrottam is a többiek után.

Ami először megfogott benne az a szokatlan rajzstílus volt. Nem a megszokott, letisztult kinézete volt neki. Inkább ilyen kicsit… kaotikusnak mondanám. De ettől csak még elragadóbbnak tűnt.

A szereplők is szerethetőek, arról pedig nem is beszélve, hogy középkori stílus keveredik a modern világ technológiájával. Lovagok és robotok egyszerre? Na menj már!

Szóval pár óra alatt kivégeztem az egészet, és ott ültem, hogy “Na, jó, akkor mégegyszer!”


És akkor jött a Netflix-es film.

Amiről nem is tudtam, hogy készülőben van.

Egy nap csak kaptam az értesítést, hogy van egy film, ami érdekelhet, és amikor megláttam a nevét, azonnal tudtam, hogy meg kell néznem!


Aztán megnéztem.


Hát… Én élveztem!


Az elején egy kicsit össze voltam zavarodva, mert nem emlékeztem, hogy a képregényben ennyire mélyen belelestünk volna Ballister háttérsztorijába, de úgy döntöttem, hogy végignézem a filmet, majd újra elolvasom a képregényt, és utána hozok döntést.

Aztán igazam lett! 

A képregényben tényleg nem időzünk ennyit Ballister történetén, és ott már alapból gonoszként jelenik meg, nem pedig úgy, mint a filmbeli énje, aki hősnek indult, aztán véletlenül lett gonosz. A képregényben egy gonosz tudós, nem pedig egy lovag (najóottisazvoltdeabbólnemláttunktúlsokat!). 

Bár azt meg kell hagyni, hogy a kulcsfontosságú dolgokat a film meghagyta, csak csavart rajta egy kicsit.

Amit sajnálok, az az, hogy Nimonának nem az eredeti eredetsztoriját hagyták meg. Mondjuk akkor kimaradt volna a filmben a fő szál, de szerintem az eredetivel is tudtak volna olyan drámai hatást kelteni, mint a filmbelivel.

A filmben és a képregényben a fő szál nagyban különbözik. Elvesznek miatta olyan dolgok, amik értéket adtak Nimona és Ballister kapcsolatához. Jó, a filmben is kapunk egy kis montázst, ahogy szórakoznak ketten, de nem ugyanaz, mint az eredeti történetben.

A történet vége is kicsit más. Ez szintén a filmbeli fő szálra vezethető vissza. 

A humor viszont átjött, amit én nagyon értékelek, mert volt néhány jelenet, ami rendesen megkacagtatott.

Mondjuk értem, hogy miért változtattak ennyi dolgot a filmben, de én azért egy hű adaptációnak jobban örültem volna.

Mint azt mondtam, a lényeges pontok többnyire jelen vannak a filmben is, csak kicsit másképp jutunk el hozzájuk.



Ha ezektől el tudunk tekinteni, akkor a film is nagyon szórakoztató tud lenni, sőt!

Végezetül, a Nimona remek képregény, és film formában is. Őszintén ajánlom, hogy ha tetszett a film, akkor olvasd el a képregényt is, vagy fordítva. Nem fogsz csalódni.